Barázdák

A lábtörlő alá

ne a kulcsot rejtsd
kell a hely másnak
oda nemcsak lehet
de kell is söpörni
a papa bőrszíjának suhogását
gerendáról levágott köteleket
vöröslő kötőtűk csörgését
lábad közéből megint
csordogáló vért és görcsöt
a bácsi érdes tenyerének
simítását szoknyácskád alatt
reszketve hánykolódást szirénazajban
pincék savanyú levegőjét
később a gyomorgörcsöt augusztus 20-án
idegen nők illatát
gégerákká nyelt titkokat
századíziglen

oda kell söpörni
ha már tele a szőnyeg rejteke
azt mondták az öregek
vonal szájjal
sejtekben átadva
ezt a törvényt
kisebb igaz a szőnyegnél
de elfér alatta minden
a piszkos csizmádat is
beletörölheted mikor belépsz
valaki más hajlékába
de előtte less be
a lábtörlő alá
hátha valaki régről
otthagyta neked
a kulcsot 

Barázdák

kérges tenyér a fagyott
lapátnyélre szorul
reszket recseg ropog
a hó most roskad a halom
mint sírásó kit
megfertőzött a hullamerevség
dolgos évtizedek alatt
a kemény nyél
nyomot hagy az öregen
akárcsak a régi decemberek
szántóföld a keze
barázdák közt bújik meg
a létezés magja
csöndes egyedüllétben
emlékszik még az öreg
milyen volt
távoli fekete pont
az otthon
holdsarló aratta
a jövőt
arca barázdáin
vetett árnyékot
tőből elnyeste
suhant a kasza
előbb kezében
utóbb fölötte
egy hanton
ugyanolyan kérges
kézben mint
elődeié

 
Az vagy, amit megeszel

Pókokat eszik.
Élete során nyolcat
– legalább –
álmában.
Másfél kiló koszt
kisgyerek korában,
naponta egy almát,
hogy az orvost
távol tartsa,
répát, hogy hangosan
tudjon fütyülni,
sokáig anyja mellén
szuszog, cuppog,
azután jön az amíg
az én kenyeremet.
Később is csak nyel,
rág, emészti
magát
kövérnek látja,
és sosem mondja,
ne etess.
Az vagy, amit megeszel,
hallotta,
hazugság,
azt falja két pofára
negyvenhat éve.
Mégis folyton gyötri
valami nem csillapítható
éhség.